Most ahogyan újra elolvastam az "Öreg a padon ült..." írást, újra eszembe jutott, hogyan is írtam ezt. Aznap nagyon nem volt kedvem semmihez. Elindultam az Andrássy úton. Rajongok érte. Szerintem gyönyörű. Olyan érzésem van, mintha keverednének a századok, s szinte várom, hogy velem szembe jöjjön valaki és a mellénye zsebéből egy láncos zsebórát vegyen elő, majd megigazítja okuláréját,megemeli a kalapját felém, s továbbmegy. Csodálatos.
Úgy a közepén leültem egy padra. S csak ültem. Sütött a nap, jó idő volt. Mikor szétnéztem, megakadt a szemem egy emberen. A túloldalt ült, velem szemben egy padon. Az Öreg. Valamit olvasott. Palackzöld dzsekije volt, s nylonba csomagolt üvegből ivott. Nem tudom hogyan, és miért, de hirtelen azt vettem észre, hogy egy füzet után kutatok, s írni kezdek. "Az öreg a padon ült. Előtte macskaköves út, egy finoman nyírt sövény..." A többit már ismeritek. Van, amikor elég ha csak meglát az ember valamit, vagy valakit, s rögtön elfogja egy olyan hihetetlenül érdekes, és összetett érzés, hogy mintha ismerné az illetőt.
Nos, nem mentem oda hozzá, s nem kezdtem el vele beszélgetni. De amit írtam, azt neki írtam. Róla, érte, miatta. Soha nem láttam többet az Öreget. Pedig azóta sokszor sétáltam arra. Ez volt a Hétköznapi életérzések első írása.
Lesz még több is! ;)
