A |
fiú az ágyon ült, s meredten nézett maga elé. Egyedül volt, éjszaka volt. Az árnyak lassan kúsztak feléje, s kezdték elborítani, de ő nem tett semmi ellenük. Inkább hagyta őket. Mindegy is. Kit érdekelnek? Nem hitte volna, hogy ennyire fog fájni neki. Mindig is tudta, hogy nehéz lesz a szakítás, de azt, hogy nem bírja kiheverni, arra sosem számított. Pedig ő volt, aki megtette ezt a lépést. Oly korccsá lettek már mindketten, s olyan nagyon roncsolódott a kapcsolatuk, hogy muszáj volt valakinek amputálnia magát, különben az egymásnak okozott rothadás nedveiben mocskolódva szennyezték volna tovább egymás életét. Ezt egyszerűen nem viselte volna el. A fiú megborzongott. A szakítás iszonytató volt. A lelke mélyéig megrettentette őt. Maga volt az igazi horror. Nem akart gondolni rá. És mégis, nem képes nyugodni a lelke. Sötéten nézett maga elé a homályos szobába. Sokan javasolták neki, hogy beszélje ki magából, hogy írja ki magából, mert attól könnyebb lesz. Ám a lelke lángolt, s ha a tüzet szétszórjuk, attól nem lesz kisebb. Megrázta a fejét, majd kinézett az ablakon. A hold, fényesen ragyogott az égbolton. Telt arcával lenézett a Földre, s minden csillag úgy tündökölt, mint megannyi gyémánt. A fiú nagyot szusszanva fordította el a fejét. Még az égbolt is Őrá emlékeztette. Eszébe jutott, mikor a csillagokat nézték, s álmodoztak. A fiú sóhajtott egyet. Egy nagyot. Bárcsak egy sóhajjal ki lehetne adni magunkból minden feszültséget, s csak lebegnénk az édes öntudatlanságban. Állandóan a lány járt a fejében. Az utcán minden ismerős kabátra, ruhára, táskára azt hitte, hogy Ő az, s megugrott a szíve. Hátha Ő jár arra. Persze nem. Már rég messze van. A fiú dühösen elfintorodott. Nem normális ez a hozzáállás. Tiszta hülye, hogy ilyeneken agyal, ahelyett, hogy élvezné az életet, és nem törődne tovább egy romlott kapcsolat poros emlékével. Ám hiába tudta ilyen kristálytisztán, hogy miként kellene viselkednie, nem tudott ilyen lenni. Egyszerűen nem akarta elengedni a fájdalmát, mivel már csak ez maradt neki. Nem akarta, hogy a lányból is csak egy kifakult emlék váljon. Félt, hogy teljesen elveszíti. A fiú fájdalmában beleordított a párnájába. Egy kibaszott paradoxon ez az egész. Minden, ami vele történik. Nem itt kellene lennie, nem egyedül kellene lennie. Mert magányosnak érezte magát, hiába volt valakije, aki pótolta a veszteséget, aki betapasztotta a sebhelyeket. Gyógyulnia is kellett volna, de arra képtelen volt. A seb túl mély, a felejtés pedig túl hézagos volt. Esélytelen egy normális regenerálódás lehetősége. Fájt mindennap, s egyre gyakrabban.
A fiú zihálva kiemelte a fejét a dunyhából. Pár percig csendben bámulta saját árnyékát, melyet a telihold vetett a szoba szőnyegére. Minden vágya az volt, hogy végleg kiszakítsa magából ezt a fájdalmat, ezt a fertőző kelést, de egyedül képtelen volt rá. Kell valaki, aki feledteti vele a történteket, aki begyógyítja a sebeit. A fiúnak egy könnycsepp gördült le az arcán.
De erre még várnia kell. Megérdemli a szenvedést. Teljesen máshogy kellett volna viselkednie, de az már a múlt. Lényegtelen. Csak tanulhat belőle az ember, megváltoztatni nem tudja. Az egyetlen megoldás, hogy vár, és reménykedik benne, hogy egyszer megtalálja azt a nőt, akit tökéletesen tud szeretni, minden hibája ellenére is. Akinél nem fogja azt érezni, hogy csak egy pótlék.
A fiú elmaszatolta a könnycseppet az arcán. Ki kellene emelkedni az általa állított ködfalakon, de még nem tudott. A létra a fal másik oldalán van, s valakinek segítenie kell.
A fiú állt a fal tövében és zokogva verte a betont. Valakinek jönnie kell!
Valakinek.
Őneki jönnie kell.
