- Szia, Papi! – suttogta az ölelésben majd elvesző kisfiú. Az öreg hálásan gondolt arra, hogy milyen jó ötlet volt annakidején előállnia azzal az ötlettel, hogy a kisunokája félévente egyszer kijöhessen ide a hegyekbe. Eleinte a fiú szülei túl soknak tartották ezt a két alkalmat, de mikor látták, hogy a kis Gábor él-hal, hogy a nagyapjával lehessen, rájöttek, hogy valójában még ez a két alkalom is túl kevés. Az öreg a hegyekben lakott, s elsősorban ezért is féltették Gábort a szülei, mert rémálmukban fordult elő, hogy a kisfiú esetleg lezuhanhat egy szikláról. Azonban mikor az első „nyaralás” után a gyermek élményekkel tele, és ami a legfontosabb, épségben(!) tért haza, a szülők is jóváhagyták az öreg kérését.
A kis Gábor tehát nyári és a téli szünet egy részét itt töltötte. Itt kinn a hegyekben, ahol reggelente oly friss a levegő, hogy szinte harapni lehet. Itt kinn, hol az erdőben oly mély csönd van, melyet a városlakó ember sohasem érthet meg. Itt kinn, hol a természet az úr, s tökéletesen uralkodik birodalmában. Nagyapja akkor költözött ide ki, mikor nagyanyja meghalt. Habár a felesége nagyon hiányzott, az öreg boldog volt. Mindennap mikor kiállt a ház elé, a felkelő nap sugaraiban az ő kedvese mosolyát látta megbújni. A szél az ő hangján suttogott, s mikor az erdőben rótta sétáit, akkor tudta, sőt néha érezte is, hogy ő ott van mellette, és fogja a kezét. Egyszer még mintha látni is vélte volna, ahogy kecses alakja a fák között sétál, de nem mert beszélni róla senkinek, mert félt, hogy bolondnak tartják majd érte. Egyedül a kisunokája volt az, aki figyelmesen hallgatta, mikor erről beszélt neki, s elhitte. Isten a tanú rá, hogy elhitte. Néha még ő kérte a nagyapját, hogy maradjanak fenn, mert a „Nagyi” hátha megint erre jár.
A kis Gábor sohasem ismerhette a nagymamáját. Ő akkor még el sem jött erre a Földre, mikor a nagyanyja már eltávozott innen. A kisfiú csillogó szemekkel nézett az öregre.
- Papi, megyünk majd célba lőni?
Az öreg elmosolyodott. Volt egy régi légpuskája, melyet ő sohasem használt, de mikor a kis kölyök nála volt, mindig elővette, s az erdőben, korhadt és kiszáradt fákat vettek célba. Habár a lövöldözés végére mindketten egyöntetűen megállapodtak abban, hogy egyikük sem tud célozni, Gábor nagyon élvezte az egészet.
- Majd csak holnap, Gabikám! – megsimogatta a fiú fejét, majd a nőre nézett, aki előttük állt, háta mögött egy dzsippel.
- Nyugodj meg, kislányom! Vigyázok rá!
A nő elmosolyodott és bólintott.
- Tudom! Csak olyan jó titeket együtt látni!
Sóhajtott egyet, majd megölelte mindkettőjüket, s a kocsiba beszállva, elhajtott. Az öreg hosszan nézett utána. Kiköpött édesanyja, gondolta. A kisfiú megrángatta a nagyapja kabátujját. Az öreg jóságos, barna szeme kérdően nézett rá.
- No?
- Mit fogunk ma csinálni? – a kis kölyök egyik lábáról a másikra állt, s ajkát harapdálva nézte nagyapját.
- Annyi csuda dolgot, amennyit te még nem is láttál! – mondta, s a szeme vidáman csillogott. Betessékelte a gyereket a házba.
Este az öreg elővette a pipáját. A kandallóban ropogott a tűz, s aranybarna színbe öltöztette a szobát. A kisfiú a tűz előtt ült, s azzal játszadozott, hogy vékony ágakat tett a lángok közé, s figyelte hogyan válnak hamuvá. Az öreg egy ideig figyelte unokáját, majd mesélni kezdett.
Mesélt az erdő tündéreiről, akikkel sétái során találkozott, mesélt a koboldokról, akikkel azért harcolt, hogy itt élhessen, mesélt az Erdő Öregjéről, akivel megegyezett, hogy az erdei manók, lények és mindenféle más lény békén hagyja őt élni, s cserébe tisztelni és őrizni fogja az erdő minden teremtményét.
A kis Gábornak egészen elkerekedtek a szemei, és képzeletében ő is ott harcolt a nagyapja mellett az erdőben. A Fekete Fenyveseknél, az Ezüst Pataknál és a Penge Szikláknál. Addig mesélt, míg a gyermek el nem álmosodott egészen.
Az öreg betakarta a kisfiút egy kockás takaróval. Szomorúan elmosolyodott. Emlékezett még rá, mikor őt is így takarta be a felesége, mikor nagybetegen feküdt otthon.
A tűz fénye játékosan szaladgált a falakon és táncba hívta a fekete árnyékokat, melyek lobogva hajtottak fejet a felkérés előtt. Az öreg az ablakhoz lépett, s pöfékelve kinézett az éjszakába. Telihold volt. Fénye ezüst takaróval fedett be minden fűszálat, bokrot és fát. Az öreg mosolyogva és halkan beszélt a holdhoz. Mindennap ezt csinálta. Elmondta a feleségének, hogy mit érzett, mit gondolt, mi történt vele aznap. Élvezettel kifújta a füstöt, mely lila felhőcskékben ringott tovább a levegőben. Önironikusan elmosolyodott, s a holdra nézett.
- Mindig is utáltad, hogy pipázom! – suttogta, s megemelte a pipáját. A hold, fényesen ragyogott az égen. Valahol egy vércse visított. Az öreg zsebre tett kézzel pöfékelt.
- Egy idő után megszoktad, s ki tudja, még talán meg is kedvelted volna.
Néha maga sem értette, hogy miért beszél a semmibe, de valahol mélyen tudta, hogy a felesége minden egyes szavát hallja. Meg egyébként is megnyugtatta a beszéd. Egy hullócsillag szelte át az eget. Az öreg mosolyogva nézte. Eltette a pipáját, s kezét az ablakra tette.
- Hiányzol, Katicám! – mondta, s az üvegen keresztül megsimogatta a holdat, mintha csak a felesége orcája lenne. Nagyot sóhajtott, majd halkan, nehogy a gyermeket felébressze, éjjelire vetkőzött, s ágyba bújt.
A kandallóban halkan ropogott a tűz, jóleső melegséget adva az ottalvóknak. Valahol az erdő mélyén egy szarvas bőgött. Tiszta éjszaka volt. Az ezüstös fény beragyogta az erdőt. A csillagok tündököltek az égen.
A hold elé egy felhő úszott be, s emiatt olybá tűnt, mint egy öreg hölgy, aki épp pipázik. Minden csöndes volt, csak a hold pöfékelt, s mosolygott tovább égi udvarában, őrködve az erdő, és a kis faházban alvók álma fölött.
