S |
zeretsz? – kérdezte a fiú, s a lányra nézett. Ő nem válaszolt, csak szemében tükröződött a tompa fájdalom. A fiú lehorgasztotta a fejét, s keze idegesen babrált a sörrel. Mély, feneketlen ürességet érzett magában, mely miután elöntötte a mellkasát, lassan átterjedt a többi testrészére is.
Újból a lányra nézett. Tekintete elidőzött a lány hosszú, barna haján, érzékien telt ajkain, bársonyos bőrén. A lány a sarokban ült, lábait felhúzta maga elé, s átkarolta őket. Csendes volt. Nem szólalt. Csupán gesztenyebarna szemeivel szemlélte a fiút, majd tekintetét az asztalra ejtette. Lassan megrázta a fejét, mint aki azt mondaná, „Mondtam, hogy ez lesz!”.
A fiú észrevette ezt az apró testmozdulatot, s szívébe mégjobban belemart a félelem. Pokolian érezte magát, mert nem tudott semmit sem mondani, pedig érezte, hogy ha valamikor, hát akkor most kéne mondania valamit. A kétségbeesés ott dübörgött a fejében, s sikolyként tépte az értelmét, hogy ennek nem szabadna megtörténnie.
- Mondj már valamit! – a fiú hangja, mint egy segélykiáltás szelte át a közöttük elterülő mély, füsttel teli csendet. A lány megvonta a vállát és a sörért nyúlt. A fiú nézte őt. Úgy érezte, hogy szilánkokra hullik az élete. Mindent a lánnyal képzelt el. A jövőt, az életet, a szerelmet, a gyönyört, az örömöt, a szomorúságot, a nevetést, a sírást. És most a kezei közül úgy csúszik ki a remény, mint nyitott tenyérből a víz. Szédülni kezdett. A lány eközben szótlanul kapargatta az asztal szélét.
A fiú szeretett volna felállni, és a lányt két kézzel megragadva, üvölteni. „Minden, amit egymásnak suttogtunk hazugság volt?! Minden, amit éreztünk egy csapásra elmúlt?! Mi a franc volt ez akkor?! Miért nem szeretsz már?! Hol rontottuk el?! Mondd meg! MONDD MEG!”
De ezt nem tudta megtenni. Nem tudott volna a lánynak fájdalmat okozni. Soha. A fiú szemében a lány istennő volt. Mindent megtett volna azért, hogy a lány boldog legyen. Néha a saját fájdalmait sem mondta el, csak azért, hogy a lány nehogy rosszul érezze magát miattuk.
A fiú rajongott a lányért. Számára ő volt az Igazi, habár ezt a lány sohasem ismerte volna el. Nagyképűségnek tartotta. A fiú szerint a lány tökéletes volt, és ő tele volt hibákkal. A lány szerint a fiú volt tökéletes, és ő nem. Ismerte a saját hibáit, úgy gondolta, hogy a fiú jobbat érdemel, mint ő. Úgy gondolta, hogy a fiú ezzel nincs tisztában. A lány is szenvedett…
A lány tévedett.
A fiú pontosan tudta, hogy milyen a lány. Ismerte a hibáit, de ami a legfontosabb, ismerte az erényeit is. Volt ideje megismerni a lányt az elmúlt idő alatt, és tudta, hogy megtalálta, akit igazából keresett.
Azt mondhatnánk, hogy a fiú a rózsaszín köd csapdájába esett, és nem tud józanul gondolkodni, ha a lányról van szó. De ez nem igaz. A rózsaszín köd már rég elmúlt. Talán a harmadik hónap után. Már nem ezen a ködön keresztül szemlélte a lányt. Reálisan állt a dolgokhoz, és így sem tartotta azt, hogy tévedne.
Milyen világ az, melyben ekkora szerelmet érezhet egy lány iránt, és mégsem Ő az Igazi? A szerelme nem felületes giccs volt, nem egy csöpögős maszlag. A szerelme mély, őszinte és szívből jövő volt. Egybeforrt vele, a gondolataival. Ha a lány szomorú volt, ő is az volt. Ha a lány veszélyben volt, majd eszét vesztette. Ha a lány távol volt tőle, csak arra tudott gondolni, hogy mikor találkoznak újra. A fiú az ajkába harapott, s a szíve megtelt keserűséggel.
A fiú a sírással küszködött. Férfiasan megpróbálta visszatartani könnyeit, de nem sikerült. Azok, mint megannyi kerek gyöngyszem végig gördültek arcán, gigászi erő kellett ahhoz, hogy visszatartsa a zokogás áradatot, mely kitörni készült.
A lány mélyen a szemébe nézett, majd felállt.
- C’est la vie! – és ott hagyta.
A fiú egy ideig megsemmisülten nézett maga elé.
- C’est la vie! – motyogta és a sörért nyúlt.
