Darabjaira hullott fény

2012.03.19. 12:41 Foeldy

 

S

ötét van. Nem akarom bevallani, de már egyre kevésbé látom a fényt. Néha felpislákol, de amúgy teljesen megvagyok a ködös félhomályban. Valami hideg hozzáér a szívemhez, s beleremegek, annyira keserű ez az érzés. A közöny vasláncait vonszolom magam után, de legtöbbször csak ülök a földön, és pityergek. Beletörődve abba a ténybe, hogy „édes mindegy” mi lesz. A fátyolos ködön keresztül néha hallok egy-egy nyirkos, hideg hangot, de általában elkerülnek engem. Úgy érzem magam, mint akit megvertek, s most kidobtak a fagyba. Sötét van.

Azt mondják, hogy a legkisebb fény is elég ahhoz, hogy beragyogja az éjszakát. Nem tudom. Nincs nálam öngyújtó. Pedig csak ez kellene. Ha Öngyújtó lennék. Újra fellobbanthatnám magamban a Fényt, s akkor a láncok is úgy pattannának szét, mint gyerek kezében a szappanbuborék. De egyedül képtelen vagyok rá. Néha el tudom hitetni magammal, hogy ragyogok, de aztán rá kell jönnöm, hogy olyan vagyok, mint a Hold. Csak visszaverem valakinek a Fényét. Nekem már nincs Fényem. Milyen magányos lehet a Hold. Szeretném kisóhajtani, vagy kisikoltani magamból ezt a sötét posványt, de nem megy. Régebben azt hittem, hogy ezek csak mélyvölgyek, ahová mindig leesek, de aztán rá kellett jönnöm, hogy már jó ideje lenn vagyok. Csak néha bukok a felszín fölé, s látom meg a napfényt. Ilyenkor mindig sikerül egy kicsit magammal vinnem a sötétbe, de az ilyen hamar elfogy. Sötét van.

Az a helyzet, hogy tudom a megoldást. De ettől csak még jobban fáj. Csak akkor tudnék újra fényben tündökölni, hogyha Valaki segíteni. Ha valaki jönne, s belobbantaná a szívem. A legszörnyűbb mindebben, hogy van valaki… de már nem tud megmenteni. Minden egyes perccel távolabb kerülök tőle, s ha néha vissza is térek, a végkifejletet nem tudom elodázni sokáig. Összekuporodok a földön, és meredten bámulom a sötét talajt. Önzőnek érzem magam, és undorom saját valómtól. Pedig talán mindig is tudtam, hogy ez lesz. Dühödten elmorzsolok egy könnycseppet az arcomon. Nagyon rég nem sírtam már. Nem is tudom, hogyan kell. Megkeményedtem, és magamba zártam a régi énem. Őt mindenki csak bántotta. Feltépték a mellkasát, és kiszakították a dobogó szívét, majd meggyalázták. Kettétépték a lelkem, és darabjaira hullott bennem a Fény. Tudom, hogy zokognom kellene, de nem megy. Pedig hidd el, erőlködöm. Tudom, hogy jót tenne. Hogy kimosná belőlem a felesleges salakanyagot. De olyan sokat sírtam a múltban, hogy most képtelen vagyok. Sötét van.

Fázok. Nem melegít fel a fénye. Pedig régen még igen, régen ragyogtam. Régen RAGYOGTAM! Tombolva ütni kezdem a követ magam alatt. Kiserken a vérem is, de nem érdekel. RÉGEN ÉN RAGYOGTAM! Észreveszem, hogy patakokban folyik a könny a szememből. Abbahagyom a csapkodást, és tehetetlenül a földre zuttyanok. Nem tartóztatom fel. Végre sírok.

Engem már megsebeztek többször is, és most én tépjem szét valaki álmait? Úgy zokogok, mint egy kisgyerek.  Látom magam előtt az arcát, látom az életünk együtt, és tudom, hogy ez most már SOHA nem lehet olyan, mint amilyennek régen ott a Köveknél elképzeltem. Felordítok. Nem érdekel. Úgysem hall meg senki. Mélyről, a lelkem legmélyebb zugából süvít most ez az elkeseredett kiáltás. „A semmi ágán ül a szívem. Kis teste hangtalan vacog.” Fázom. Sötét van.

Nem azért mondom el ezt neked, hogy sajnáltassam magam. Nem. Csak azt akarom, hogy értsd, hogy miért nincs fény a szememben, hogy miért vagyok szótlan, s hogy miért hagylak most itt. Soha nem akartam neked fájdalmat okozni. Soha nem akartalak megbántani. Megígértem, hogy megvédelek, s most mégis én leszek az, aki sebet ejt rajtad. A „miért?”-ekre nincsen válasz. Valahol talán mindig is tudtuk, hogy nem lesz közös a jövőnk, bár ezt talán sosem fogod bevallani nekem. De nem akarlak többet megbántani, márpedig tudom, hogy ez lesz.

Most elmegyek.

Nem fogok visszajönni.

Te sokkal erősebb vagy, mint Én.

Sötét van.

Ahogy lassan távolodom, szétfoszlik körülöttem a köd, s elnyel a teljes sötétség. Kavargok a fekete masszában, majd hirtelen a felszínre bukok. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Összefacsarodik a szívem. Felsikolt és veri a mellem. Már nem fázom, körülvesz a Fény.

De Egyedül vagyok.

Teljesen egyedül.

Szólj hozzá!

Címkék: szerelem szakítás vége sötét

A bejegyzés trackback címe:

https://foeldy.blog.hu/api/trackback/id/tr304325687

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása