A napokban sokat gondoltam arra, hogy helyes e ahogyan cselekszem. Mit kellene tennem, s azt teszem e? Érdemes, vagy nem? Kiapadhatatlan forrása az írásaimnak a kapcsolatok témaköre. Hiszen két ember különálló dimenzióinak összeeresztése mindig is egy érdekes toposz volt. Nem írok végérvényes törvényeket, vagy tökéletes meglátásokat. Csupán egy fiatal szemével fogalmazom meg véleményem a nőkről, férfiakról, karrierről, szexről, magamról, rólunk, rólad.
Mi, fiatalok olyan nagyra vagyunk a függetlenségünkkel, közben meg rettegünk a saját magunk köré épített falak mögött, hogy mi lesz velünk, ha egyedül maradunk. Mert kell a biztonság, mindenkinek. Csak minden ember máshogyan képzeli ezt el. Vannak, akik a szerelemben, vannak, akik a családban, és megint mások a karrierben találják meg a hőn áhított biztonságot. Én azok közé tartozom, akik az utóbbiban hisznek. Ezzel nem azt mondom, hogy a szerelem számomra lényegtelen, s felszínes. Korántsem. Csak reálisan még úgy állok hozzá, hogy fiatal vagyok, még egyáltalán nem biztos, hogy Ő lesz az a bizonyos Valaki, aki mellett majd lehorgonyzom. A karrier, a munka más. A mostani helyzetben tett lépéseim, törekvéseim fogják meghatározni az egész életemet. Ez, igenis prioritást élvez. Barátnőt, kedvest, feleséget bármikor lehet találni. De olyan munkát, melyről álmodsz, csak fiatalon. Ha most nem indulsz el azon a bizonyos úton, akkor sosem fogsz. Idősebben már sokkal nehezebb lesz elhelyezkedni. Tehát nem érzem magam bűnösnek, ha nem a családalapítással foglalkozom, hanem először a saját biztonságomat akarom megteremteni, mely később majd a családom biztonsága is lehet.
A baj akkor van, ha a másiknak viszont ez fontos. Ő csak így tudja elképzelni a saját biztonságát, s neki ez szükséges ahhoz, hogy jól érezze magát. Állandó vita lesz ez köztünk. Egyrészt mert ketyeg a biológiai órája, másrészt mert ő ilyen. Elmondása szerint ezen nem tud, és nem is akar változtatni. Persze ezzel nincs is semmi baj, hiszen nem várhatom el, hogy olyan legyen, mint én. Sőt… Csak a saját értékelésemből kiindulva szerintem reálisabban állok hozzá a kapcsolathoz. Nem gondolok bele többet, mint ami. Egy szerelem, kapcsolat. Ennyi. Túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy végzetes következtetéseket vonjunk le. Ami érdekes az az, hogy a nők általában képtelenek felfogni, hogy mi, férfiak képesek vagyunk egyáltalán semmire sem gondolni. „Biztos, hogy van véleményed! Biztos, hogy gondolsz valamire! Biztos, hogy te eltervezted már a jövőt!” A válasz: Igen. Jövő héten vennem kell egy új farmert. Nemsokára itt a születésnapod (egy hónapon belül), és anyámnak segítenem kéne otthon.
Mi, férfiak nem tervezünk előre egy hónapnál tovább. Kivételt képeznek ez alól, a nagyobb ünnepek (Karácsony, évforduló, jeles születésnap). Hogy miért nem? Mert sokkal apróbb problémáink vannak. Sokkal közelibb dolgokra kell fókuszálnunk. Mikor nemrég megkérdeztem barátnőmtől, hogy mik a rövid távú tervei, kiderült, hogy két évvel előre már megtervezett mindent. Értitek?! Két év volt neki a rövid távú(!) terve, abba már bele sem mertem kérdezni, hogy vajon hol tart hosszútávon. A gyerekek biztos egyetemre mennek, s a kutyát „bolhaírtani” kell…
Én éreztem magam hülyén, mikor visszakérdezett, hogy „és neked mik a rövid távú terveid?”. Mondtam, hogy a hétvége. Hosszútávon pedig a hónap vége. De most miért? Nem logikusabb? Vannak persze kitűzött dolgok, mint például egy ismerős esküvője, ahová meghívtak, s vihetek magammal egy embert, vagy egy nyári nyaralás tervezete, de mindannyian tudjuk, hogy ezek nem kőbe vésett szabályok, és tervek. Bármikor megváltozhatnak, s lényegében elég rugalmasak is. Ha esetleg szakítanánk addig, akkor nem dől össze a világ.
Észrevettem, hogy mi, férfiak úgy tervezünk, hogy abban mink vagyunk a főszereplők, s a jelenlegi párunk csak hab a tortán. Ez nem önzőség, egyszerű óvintézkedés. A kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon. Ha „közösen” terveznénk, akkor mindig ott lenne valami kis motoszkálás a fejünkben, hogy mi van ha addig történik valami? Akkor borul az egész… Nem akarunk fájdalmat okozni magunknak, miért is jó az?
Ellenben kedves hölgyeim, ti úgy terveztek, hogy abban mindketten benne vagyunk, s ha borul a kapcsolat, akkor borul MINDEN. Elképzelitek velünk a komplett jövőtöket, s ezért is olyan fájdalmas a szakítás. Hiszen nem csak egy kapcsolat ér véget, hanem az addig eltervezett életetek is. Ez az, ami sokkoló, hiszen egy szakításnak, amit nem értetek, általában a dacot kellene kihozni belőletek, ami mellesleg meg is szokott jelenni, csak már jóval később. Mindannyian hercegnők vagytok, s ha valakinek nem kelletek, akkor az egy barom, ennél fogva a világ, s többek között ti is, CSAK jól jártatok vele, hogy vége lett.
Jah, s még valami. Tök mindegy mennyire szerettétek, SOHA ne teperjetek egy férfi után, aki ott hagyott titeket. Teperésen pedig azt értem, hogy éreztetitek vele, hogy bármikor visszamehet, ti még szeretitek, s megbocsátotok neki. Nem! Hamis. És nem hercegnőkhöz való viselkedésmód. Ne alázzátok meg magatokat! Ha megbántuk, és bocsánatot akarunk kérni, vagy újra kezdeni, akkor vissza fogunk találni hozzátok, de NE erőszakoljátok ki, mindenféle praktikával. Fényes hegycsúcsok vagytok, s nem a ti dolgotok megmászni a hegymászót!
Mára befejezem. Jövő héten szerintem újra folytatom kis eszmefuttatásom, most kifejezetten a férfiak hibáira fókuszálva, amit egy kapcsolatban el lehet követni. Véleményt, kritikát szívesen olvasok, kommenteljetek csak!
Tiszteletem!
