Naptár

szeptember 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30

EZ meg AZ!

Ez meg az, meg amaz! Minden, ami csak eszébe jut egy embernek!

Mea culpa

2012.06.01. 15:12 Foeldy

 Tudom, tudom, tudom. Nem felejtettem el, érkezem a Gondolatok a könyvtárban második részével is! De mivel szeretnék hagyományt csinálni abból, hogy TÉNYLEGESEN is a könyvtárban írom meg, ezért még el kell jutnom oda, amit remélhetőleg a jövő héten meg is tudok oldani. (Némi elfoglaltságom akadt.)

Szal érkezik az írás. Kritikus, és kemény lesz, de majd úgyis megmondják a kedves olvasóim, hogy szüljek e sünt, vagy jó lett! :D

Addig is Szép Napot, és 

IRÁNY A BELFESZT!!!!!!!!!

Szólj hozzá!

Emlékek

2012.06.01. 15:07 Foeldy

 

Az öreg kitárta a karját, s boldogan zárta össze, mikor a kisgyermek átölelte a nyakát.

- Szia, Papi! – suttogta az ölelésben majd elvesző kisfiú. Az öreg hálásan gondolt arra, hogy milyen jó ötlet volt annakidején előállnia azzal az ötlettel, hogy a kisunokája félévente egyszer kijöhessen ide a hegyekbe. Eleinte a fiú szülei túl soknak tartották ezt a két alkalmat, de mikor látták, hogy a kis Gábor él-hal, hogy a nagyapjával lehessen, rájöttek, hogy valójában még ez a két alkalom is túl kevés. Az öreg a hegyekben lakott, s elsősorban ezért is féltették Gábort a szülei, mert rémálmukban fordult elő, hogy a kisfiú esetleg lezuhanhat egy szikláról. Azonban mikor az első „nyaralás” után a gyermek élményekkel tele, és ami a legfontosabb, épségben(!) tért haza, a szülők is jóváhagyták az öreg kérését.

A kis Gábor tehát nyári és a téli szünet egy részét itt töltötte. Itt kinn a hegyekben, ahol reggelente oly friss a levegő, hogy szinte harapni lehet. Itt kinn, hol az erdőben oly mély csönd van, melyet a városlakó ember sohasem érthet meg. Itt kinn, hol a természet az úr, s tökéletesen uralkodik birodalmában. Nagyapja akkor költözött ide ki, mikor nagyanyja meghalt. Habár a felesége nagyon hiányzott, az öreg boldog volt. Mindennap mikor kiállt a ház elé, a felkelő nap sugaraiban az ő kedvese mosolyát látta megbújni. A szél az ő hangján suttogott, s mikor az erdőben rótta sétáit, akkor tudta, sőt néha érezte is, hogy ő ott van mellette, és fogja a kezét. Egyszer még mintha látni is vélte volna, ahogy kecses alakja a fák között sétál, de nem mert beszélni róla senkinek, mert félt, hogy bolondnak tartják majd érte. Egyedül a kisunokája volt az, aki figyelmesen hallgatta, mikor erről beszélt neki, s elhitte. Isten a tanú rá, hogy elhitte. Néha még ő kérte a nagyapját, hogy maradjanak fenn, mert a „Nagyi” hátha megint erre jár.

A kis Gábor sohasem ismerhette a nagymamáját. Ő akkor még el sem jött erre a Földre, mikor a nagyanyja már eltávozott innen. A kisfiú csillogó szemekkel nézett az öregre.

- Papi, megyünk majd célba lőni?

Az öreg elmosolyodott. Volt egy régi légpuskája, melyet ő sohasem használt, de mikor a kis kölyök nála volt, mindig elővette, s az erdőben, korhadt és kiszáradt fákat vettek célba. Habár a lövöldözés végére mindketten egyöntetűen megállapodtak abban, hogy egyikük sem tud célozni, Gábor nagyon élvezte az egészet.

- Majd csak holnap, Gabikám! – megsimogatta a fiú fejét, majd a nőre nézett, aki előttük állt, háta mögött egy dzsippel.

- Nyugodj meg, kislányom! Vigyázok rá!

A nő elmosolyodott és bólintott.

- Tudom! Csak olyan jó titeket együtt látni!

Sóhajtott egyet, majd megölelte mindkettőjüket, s a kocsiba beszállva, elhajtott. Az öreg hosszan nézett utána. Kiköpött édesanyja, gondolta. A kisfiú megrángatta a nagyapja kabátujját. Az öreg jóságos, barna szeme kérdően nézett rá.

- No?

- Mit fogunk ma csinálni? – a kis kölyök egyik lábáról a másikra állt, s ajkát harapdálva nézte nagyapját.

- Annyi csuda dolgot, amennyit te még nem is láttál! – mondta, s a szeme vidáman csillogott. Betessékelte a gyereket a házba.

Este az öreg elővette a pipáját. A kandallóban ropogott a tűz, s aranybarna színbe öltöztette a szobát. A kisfiú a tűz előtt ült, s azzal játszadozott, hogy vékony ágakat tett a lángok közé, s figyelte hogyan válnak hamuvá. Az öreg egy ideig figyelte unokáját, majd mesélni kezdett.

Mesélt az erdő tündéreiről, akikkel sétái során találkozott, mesélt a koboldokról, akikkel azért harcolt, hogy itt élhessen, mesélt az Erdő Öregjéről, akivel megegyezett, hogy az erdei manók, lények és mindenféle más lény békén hagyja őt élni, s cserébe tisztelni és őrizni fogja az erdő minden teremtményét.

A kis Gábornak egészen elkerekedtek a szemei, és képzeletében ő is ott harcolt a nagyapja mellett az erdőben. A Fekete Fenyveseknél, az Ezüst Pataknál és a Penge Szikláknál. Addig mesélt, míg a gyermek el nem álmosodott egészen.

Az öreg betakarta a kisfiút egy kockás takaróval. Szomorúan elmosolyodott. Emlékezett még rá, mikor őt is így takarta be a felesége, mikor nagybetegen feküdt otthon.

A tűz fénye játékosan szaladgált a falakon és táncba hívta a fekete árnyékokat, melyek lobogva hajtottak fejet a felkérés előtt. Az öreg az ablakhoz lépett, s pöfékelve kinézett az éjszakába. Telihold volt. Fénye ezüst takaróval fedett be minden fűszálat, bokrot és fát. Az öreg mosolyogva és halkan beszélt a holdhoz. Mindennap ezt csinálta. Elmondta a feleségének, hogy mit érzett, mit gondolt, mi történt vele aznap. Élvezettel kifújta a füstöt, mely lila felhőcskékben ringott tovább a levegőben. Önironikusan elmosolyodott, s a holdra nézett.

- Mindig is utáltad, hogy pipázom! – suttogta, s megemelte a pipáját. A hold, fényesen ragyogott az égen. Valahol egy vércse visított. Az öreg zsebre tett kézzel pöfékelt.

- Egy idő után megszoktad, s ki tudja, még talán meg is kedvelted volna.

Néha maga sem értette, hogy miért beszél a semmibe, de valahol mélyen tudta, hogy a felesége minden egyes szavát hallja. Meg egyébként is megnyugtatta a beszéd. Egy hullócsillag szelte át az eget. Az öreg mosolyogva nézte. Eltette a pipáját, s kezét az ablakra tette.

- Hiányzol, Katicám! – mondta, s az üvegen keresztül megsimogatta a holdat, mintha csak a felesége orcája lenne. Nagyot sóhajtott, majd halkan, nehogy a gyermeket felébressze, éjjelire vetkőzött, s ágyba bújt.

A kandallóban halkan ropogott a tűz, jóleső melegséget adva az ottalvóknak. Valahol az erdő mélyén egy szarvas bőgött. Tiszta éjszaka volt. Az ezüstös fény beragyogta az erdőt. A csillagok tündököltek az égen.

A hold elé egy felhő úszott be, s emiatt olybá tűnt, mint egy öreg hölgy, aki épp pipázik. Minden csöndes volt, csak a hold pöfékelt, s mosolygott tovább égi udvarában, őrködve az erdő, és a kis faházban alvók álma fölött.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: szeretet kaland manó hegy nagypapa varázslat

Gondolatok a könyvtárban - I. rész

2012.03.20. 19:35 Foeldy

 A napokban sokat gondoltam arra, hogy helyes e ahogyan cselekszem. Mit kellene tennem, s azt teszem e? Érdemes, vagy nem? Kiapadhatatlan forrása az írásaimnak a kapcsolatok témaköre. Hiszen két ember különálló dimenzióinak összeeresztése mindig is egy érdekes toposz volt. Nem írok végérvényes törvényeket, vagy tökéletes meglátásokat. Csupán egy fiatal szemével fogalmazom meg véleményem a nőkről, férfiakról, karrierről, szexről, magamról, rólunk, rólad.

Mi, fiatalok olyan nagyra vagyunk a függetlenségünkkel, közben meg rettegünk a saját magunk köré épített falak mögött, hogy mi lesz velünk, ha egyedül maradunk. Mert kell a biztonság, mindenkinek. Csak minden ember máshogyan képzeli ezt el. Vannak, akik a szerelemben, vannak, akik a családban, és megint mások a karrierben találják meg a hőn áhított biztonságot. Én azok közé tartozom, akik az utóbbiban hisznek. Ezzel nem azt mondom, hogy a szerelem számomra lényegtelen, s felszínes. Korántsem. Csak reálisan még úgy állok hozzá, hogy fiatal vagyok, még egyáltalán nem biztos, hogy Ő lesz az a bizonyos Valaki, aki mellett majd lehorgonyzom. A karrier, a munka más. A mostani helyzetben tett lépéseim, törekvéseim fogják meghatározni az egész életemet. Ez, igenis prioritást élvez. Barátnőt, kedvest, feleséget bármikor lehet találni. De olyan munkát, melyről álmodsz, csak fiatalon. Ha most nem indulsz el azon a bizonyos úton, akkor sosem fogsz. Idősebben már sokkal nehezebb lesz elhelyezkedni. Tehát nem érzem magam bűnösnek, ha nem a családalapítással foglalkozom, hanem először a saját biztonságomat akarom megteremteni, mely később majd a családom biztonsága is lehet.

A baj akkor van, ha a másiknak viszont ez fontos. Ő csak így tudja elképzelni a saját biztonságát, s neki ez szükséges ahhoz, hogy jól érezze magát. Állandó vita lesz ez köztünk. Egyrészt mert ketyeg a biológiai órája, másrészt mert ő ilyen. Elmondása szerint ezen nem tud, és nem is akar változtatni. Persze ezzel nincs is semmi baj, hiszen nem várhatom el, hogy olyan legyen, mint én. Sőt… Csak a saját értékelésemből kiindulva szerintem reálisabban állok hozzá a kapcsolathoz. Nem gondolok bele többet, mint ami. Egy szerelem, kapcsolat. Ennyi. Túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy végzetes következtetéseket vonjunk le. Ami érdekes az az, hogy a nők általában képtelenek felfogni, hogy mi, férfiak képesek vagyunk egyáltalán semmire sem gondolni. „Biztos, hogy van véleményed! Biztos, hogy gondolsz valamire! Biztos, hogy te eltervezted már a jövőt!” A válasz: Igen. Jövő héten vennem kell egy új farmert. Nemsokára itt a születésnapod (egy hónapon belül), és anyámnak segítenem kéne otthon.

Mi, férfiak nem tervezünk előre egy hónapnál tovább. Kivételt képeznek ez alól, a nagyobb ünnepek (Karácsony, évforduló, jeles születésnap). Hogy miért nem? Mert sokkal apróbb problémáink vannak. Sokkal közelibb dolgokra kell fókuszálnunk. Mikor nemrég megkérdeztem barátnőmtől, hogy mik a rövid távú tervei, kiderült, hogy két évvel előre már megtervezett mindent. Értitek?! Két év volt neki a rövid távú(!) terve, abba már bele sem mertem kérdezni, hogy vajon hol tart hosszútávon. A gyerekek biztos egyetemre mennek, s a kutyát „bolhaírtani” kell…

Én éreztem magam hülyén, mikor visszakérdezett, hogy „és neked mik a rövid távú terveid?”.  Mondtam, hogy a hétvége. Hosszútávon pedig a hónap vége. De most miért? Nem logikusabb? Vannak persze kitűzött dolgok, mint például egy ismerős esküvője, ahová meghívtak, s vihetek magammal egy embert, vagy egy nyári nyaralás tervezete, de mindannyian tudjuk, hogy ezek nem kőbe vésett szabályok, és tervek. Bármikor megváltozhatnak, s lényegében elég rugalmasak is. Ha esetleg szakítanánk addig, akkor nem dől össze a világ.

Észrevettem, hogy mi, férfiak úgy tervezünk, hogy abban mink vagyunk a főszereplők, s a jelenlegi párunk csak hab a tortán. Ez nem önzőség, egyszerű óvintézkedés. A kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon. Ha „közösen” terveznénk, akkor mindig ott lenne valami kis motoszkálás a fejünkben, hogy mi van ha addig történik valami? Akkor borul az egész… Nem akarunk fájdalmat okozni magunknak, miért is jó az?

Ellenben kedves hölgyeim, ti úgy terveztek, hogy abban mindketten benne vagyunk, s ha borul a kapcsolat, akkor borul MINDEN. Elképzelitek velünk a komplett jövőtöket, s ezért is olyan fájdalmas a szakítás. Hiszen nem csak egy kapcsolat ér véget, hanem az addig eltervezett életetek is. Ez az, ami sokkoló, hiszen egy szakításnak, amit nem értetek, általában a dacot kellene kihozni belőletek, ami mellesleg meg is szokott jelenni, csak már jóval később. Mindannyian hercegnők vagytok, s ha valakinek nem kelletek, akkor az egy barom, ennél fogva a világ, s többek között ti is, CSAK jól jártatok vele, hogy vége lett.  

Jah, s még valami. Tök mindegy mennyire szerettétek, SOHA ne teperjetek egy férfi után, aki ott hagyott titeket. Teperésen pedig azt értem, hogy éreztetitek vele, hogy bármikor visszamehet, ti még szeretitek, s megbocsátotok neki. Nem! Hamis. És nem hercegnőkhöz való viselkedésmód. Ne alázzátok meg magatokat! Ha megbántuk, és bocsánatot akarunk kérni, vagy újra kezdeni, akkor vissza fogunk találni hozzátok, de NE erőszakoljátok ki, mindenféle praktikával. Fényes hegycsúcsok vagytok, s nem a ti dolgotok megmászni a hegymászót!

Mára befejezem. Jövő héten szerintem újra folytatom kis eszmefuttatásom, most kifejezetten a férfiak hibáira fókuszálva, amit egy kapcsolatban el lehet követni. Véleményt, kritikát szívesen olvasok, kommenteljetek csak!

Tiszteletem!

Szólj hozzá!

Címkék: férfi szerelem kapcsolat szakítás

Süt a nap

2012.03.19. 12:57 Foeldy

Az alant olvasható írásaim az elmúlt kapcsolatokról szólnak. Három különböző hölgyhöz lehet kötni őket, három különböző élethez, három különböző sorshoz. Nem tudom mikor írok újra. Valószínűleg holnap. Ilyenkor általában hasznos, ha az ember kiírja magából a fájdalmat, vagy bármit amit érez.

Süt a Nap. Melenget. Azt hiszem sétálok egyet, vagy futok! Csodálatos nap van.

Tegyetek ti is így!

Szólj hozzá!

Címkék: nap youtube szerelem csodálatos

A kérdés

2012.03.19. 12:49 Foeldy

 

S

zeretsz? – kérdezte a fiú, s a lányra nézett. Ő nem válaszolt, csak szemében tükröződött a tompa fájdalom. A fiú lehorgasztotta a fejét, s keze idegesen babrált a sörrel. Mély, feneketlen ürességet érzett magában, mely miután elöntötte a mellkasát, lassan átterjedt a többi testrészére is.

Újból a lányra nézett. Tekintete elidőzött a lány hosszú, barna haján, érzékien telt ajkain, bársonyos bőrén. A lány a sarokban ült, lábait felhúzta maga elé, s átkarolta őket. Csendes volt. Nem szólalt. Csupán gesztenyebarna szemeivel szemlélte a fiút, majd tekintetét az asztalra ejtette. Lassan megrázta a fejét, mint aki azt mondaná, „Mondtam, hogy ez lesz!”.

A fiú észrevette ezt az apró testmozdulatot, s szívébe mégjobban belemart a félelem. Pokolian érezte magát, mert nem tudott semmit sem mondani, pedig érezte, hogy ha valamikor, hát akkor most kéne mondania valamit. A kétségbeesés ott dübörgött a fejében, s sikolyként tépte az értelmét, hogy ennek nem szabadna megtörténnie.

- Mondj már valamit! – a fiú hangja, mint egy segélykiáltás szelte át a közöttük elterülő mély, füsttel teli csendet. A lány megvonta a vállát és a sörért nyúlt. A fiú nézte őt. Úgy érezte, hogy szilánkokra hullik az élete. Mindent a lánnyal képzelt el. A jövőt, az életet, a szerelmet, a gyönyört, az örömöt, a szomorúságot, a nevetést, a sírást. És most a kezei közül úgy csúszik ki a remény, mint nyitott tenyérből a víz. Szédülni kezdett. A lány eközben szótlanul kapargatta az asztal szélét.

A fiú szeretett volna felállni, és a lányt két kézzel megragadva, üvölteni. „Minden, amit egymásnak suttogtunk hazugság volt?! Minden, amit éreztünk egy csapásra elmúlt?! Mi a franc volt ez akkor?! Miért nem szeretsz már?! Hol rontottuk el?! Mondd meg! MONDD MEG!”

De ezt nem tudta megtenni. Nem tudott volna a lánynak fájdalmat okozni. Soha. A fiú szemében a lány istennő volt. Mindent megtett volna azért, hogy a lány boldog legyen. Néha a saját fájdalmait sem mondta el, csak azért, hogy a lány nehogy rosszul érezze magát miattuk.

A fiú rajongott a lányért. Számára ő volt az Igazi, habár ezt a lány sohasem ismerte volna el. Nagyképűségnek tartotta. A fiú szerint a lány tökéletes volt, és ő tele volt hibákkal. A lány szerint a fiú volt tökéletes, és ő nem. Ismerte a saját hibáit, úgy gondolta, hogy a fiú jobbat érdemel, mint ő. Úgy gondolta, hogy a fiú ezzel nincs tisztában. A lány is szenvedett…

A lány tévedett.

A fiú pontosan tudta, hogy milyen a lány. Ismerte a hibáit, de ami a legfontosabb, ismerte az erényeit is. Volt ideje megismerni a lányt az elmúlt idő alatt, és tudta, hogy megtalálta, akit igazából keresett.

Azt mondhatnánk, hogy a fiú a rózsaszín köd csapdájába esett, és nem tud józanul gondolkodni, ha a lányról van szó. De ez nem igaz. A rózsaszín köd már rég elmúlt. Talán a harmadik hónap után. Már nem ezen a ködön keresztül szemlélte a lányt. Reálisan állt a dolgokhoz, és így sem tartotta azt, hogy tévedne.

Milyen világ az, melyben ekkora szerelmet érezhet egy lány iránt, és mégsem Ő az Igazi? A szerelme nem felületes giccs volt, nem egy csöpögős maszlag. A szerelme mély, őszinte és szívből jövő volt. Egybeforrt vele, a gondolataival. Ha a lány szomorú volt, ő is az volt. Ha a lány veszélyben volt, majd eszét vesztette. Ha a lány távol volt tőle, csak arra tudott gondolni, hogy mikor találkoznak újra. A fiú az ajkába harapott, s a szíve megtelt keserűséggel.

A fiú a sírással küszködött. Férfiasan megpróbálta visszatartani könnyeit, de nem sikerült. Azok, mint megannyi kerek gyöngyszem végig gördültek arcán, gigászi erő kellett ahhoz, hogy visszatartsa a zokogás áradatot, mely kitörni készült.

A lány mélyen a szemébe nézett, majd felállt.

-          C’est la vie! – és ott hagyta.

A fiú egy ideig megsemmisülten nézett maga elé.

-          C’est la vie! – motyogta és a sörért nyúlt.

 

Szólj hozzá!

Címkék: szerelem fiú fáj egyperces elmúlt

Sötét volt

2012.03.19. 12:46 Foeldy

 

A

 fiú az ágyon ült, s meredten nézett maga elé. Egyedül volt, éjszaka volt. Az árnyak lassan kúsztak feléje, s kezdték elborítani, de ő nem tett semmi ellenük. Inkább hagyta őket. Mindegy is. Kit érdekelnek? Nem hitte volna, hogy ennyire fog fájni neki. Mindig is tudta, hogy nehéz lesz a szakítás, de azt, hogy nem bírja kiheverni, arra sosem számított. Pedig ő volt, aki megtette ezt a lépést. Oly korccsá lettek már mindketten, s olyan nagyon roncsolódott a kapcsolatuk, hogy muszáj volt valakinek amputálnia magát, különben az egymásnak okozott rothadás nedveiben mocskolódva szennyezték volna tovább egymás életét. Ezt egyszerűen nem viselte volna el. A fiú megborzongott. A szakítás iszonytató volt. A lelke mélyéig megrettentette őt. Maga volt az igazi horror. Nem akart gondolni rá. És mégis, nem képes nyugodni a lelke. Sötéten nézett maga elé a homályos szobába. Sokan javasolták neki, hogy beszélje ki magából, hogy írja ki magából, mert attól könnyebb lesz. Ám a lelke lángolt, s ha a tüzet szétszórjuk, attól nem lesz kisebb. Megrázta a fejét, majd kinézett az ablakon. A hold, fényesen ragyogott az égbolton. Telt arcával lenézett a Földre, s minden csillag úgy tündökölt, mint megannyi gyémánt. A fiú nagyot szusszanva fordította el a fejét. Még az égbolt is Őrá emlékeztette. Eszébe jutott, mikor a csillagokat nézték, s álmodoztak. A fiú sóhajtott egyet. Egy nagyot. Bárcsak egy sóhajjal ki lehetne adni magunkból minden feszültséget, s csak lebegnénk az édes öntudatlanságban. Állandóan a lány járt a fejében. Az utcán minden ismerős kabátra, ruhára, táskára azt hitte, hogy Ő az, s megugrott a szíve. Hátha Ő jár arra. Persze nem. Már rég messze van. A fiú dühösen elfintorodott. Nem normális ez a hozzáállás. Tiszta hülye, hogy ilyeneken agyal, ahelyett, hogy élvezné az életet, és nem törődne tovább egy romlott kapcsolat poros emlékével. Ám hiába tudta ilyen kristálytisztán, hogy miként kellene viselkednie, nem tudott ilyen lenni. Egyszerűen nem akarta elengedni a fájdalmát, mivel már csak ez maradt neki. Nem akarta, hogy a lányból is csak egy kifakult emlék váljon. Félt, hogy teljesen elveszíti. A fiú fájdalmában beleordított a párnájába. Egy kibaszott paradoxon ez az egész. Minden, ami vele történik. Nem itt kellene lennie, nem egyedül kellene lennie. Mert magányosnak érezte magát, hiába volt valakije, aki pótolta a veszteséget, aki betapasztotta a sebhelyeket. Gyógyulnia is kellett volna, de arra képtelen volt. A seb túl mély, a felejtés pedig túl hézagos volt. Esélytelen egy normális regenerálódás lehetősége. Fájt mindennap, s egyre gyakrabban.

A fiú zihálva kiemelte a fejét a dunyhából. Pár percig csendben bámulta saját árnyékát, melyet a telihold vetett a szoba szőnyegére. Minden vágya az volt, hogy végleg kiszakítsa magából ezt a fájdalmat, ezt a fertőző kelést, de egyedül képtelen volt rá. Kell valaki, aki feledteti vele a történteket, aki begyógyítja a sebeit. A fiúnak egy könnycsepp gördült le az arcán.

De erre még várnia kell. Megérdemli a szenvedést. Teljesen máshogy kellett volna viselkednie, de az már a múlt. Lényegtelen. Csak tanulhat belőle az ember, megváltoztatni nem tudja. Az egyetlen megoldás, hogy vár, és reménykedik benne, hogy egyszer megtalálja azt a nőt, akit tökéletesen tud szeretni, minden hibája ellenére is. Akinél nem fogja azt érezni, hogy csak egy pótlék.

A fiú elmaszatolta a könnycseppet az arcán. Ki kellene emelkedni az általa állított ködfalakon, de még nem tudott. A létra a fal másik oldalán van, s valakinek segítenie kell.

A fiú állt a fal tövében és zokogva verte a betont. Valakinek jönnie kell!

Valakinek.

Őneki jönnie kell.

Szólj hozzá!

Címkék: szerelem vágy sötét fiú egyperces

Darabjaira hullott fény

2012.03.19. 12:41 Foeldy

 

S

ötét van. Nem akarom bevallani, de már egyre kevésbé látom a fényt. Néha felpislákol, de amúgy teljesen megvagyok a ködös félhomályban. Valami hideg hozzáér a szívemhez, s beleremegek, annyira keserű ez az érzés. A közöny vasláncait vonszolom magam után, de legtöbbször csak ülök a földön, és pityergek. Beletörődve abba a ténybe, hogy „édes mindegy” mi lesz. A fátyolos ködön keresztül néha hallok egy-egy nyirkos, hideg hangot, de általában elkerülnek engem. Úgy érzem magam, mint akit megvertek, s most kidobtak a fagyba. Sötét van.

Azt mondják, hogy a legkisebb fény is elég ahhoz, hogy beragyogja az éjszakát. Nem tudom. Nincs nálam öngyújtó. Pedig csak ez kellene. Ha Öngyújtó lennék. Újra fellobbanthatnám magamban a Fényt, s akkor a láncok is úgy pattannának szét, mint gyerek kezében a szappanbuborék. De egyedül képtelen vagyok rá. Néha el tudom hitetni magammal, hogy ragyogok, de aztán rá kell jönnöm, hogy olyan vagyok, mint a Hold. Csak visszaverem valakinek a Fényét. Nekem már nincs Fényem. Milyen magányos lehet a Hold. Szeretném kisóhajtani, vagy kisikoltani magamból ezt a sötét posványt, de nem megy. Régebben azt hittem, hogy ezek csak mélyvölgyek, ahová mindig leesek, de aztán rá kellett jönnöm, hogy már jó ideje lenn vagyok. Csak néha bukok a felszín fölé, s látom meg a napfényt. Ilyenkor mindig sikerül egy kicsit magammal vinnem a sötétbe, de az ilyen hamar elfogy. Sötét van.

Az a helyzet, hogy tudom a megoldást. De ettől csak még jobban fáj. Csak akkor tudnék újra fényben tündökölni, hogyha Valaki segíteni. Ha valaki jönne, s belobbantaná a szívem. A legszörnyűbb mindebben, hogy van valaki… de már nem tud megmenteni. Minden egyes perccel távolabb kerülök tőle, s ha néha vissza is térek, a végkifejletet nem tudom elodázni sokáig. Összekuporodok a földön, és meredten bámulom a sötét talajt. Önzőnek érzem magam, és undorom saját valómtól. Pedig talán mindig is tudtam, hogy ez lesz. Dühödten elmorzsolok egy könnycseppet az arcomon. Nagyon rég nem sírtam már. Nem is tudom, hogyan kell. Megkeményedtem, és magamba zártam a régi énem. Őt mindenki csak bántotta. Feltépték a mellkasát, és kiszakították a dobogó szívét, majd meggyalázták. Kettétépték a lelkem, és darabjaira hullott bennem a Fény. Tudom, hogy zokognom kellene, de nem megy. Pedig hidd el, erőlködöm. Tudom, hogy jót tenne. Hogy kimosná belőlem a felesleges salakanyagot. De olyan sokat sírtam a múltban, hogy most képtelen vagyok. Sötét van.

Fázok. Nem melegít fel a fénye. Pedig régen még igen, régen ragyogtam. Régen RAGYOGTAM! Tombolva ütni kezdem a követ magam alatt. Kiserken a vérem is, de nem érdekel. RÉGEN ÉN RAGYOGTAM! Észreveszem, hogy patakokban folyik a könny a szememből. Abbahagyom a csapkodást, és tehetetlenül a földre zuttyanok. Nem tartóztatom fel. Végre sírok.

Engem már megsebeztek többször is, és most én tépjem szét valaki álmait? Úgy zokogok, mint egy kisgyerek.  Látom magam előtt az arcát, látom az életünk együtt, és tudom, hogy ez most már SOHA nem lehet olyan, mint amilyennek régen ott a Köveknél elképzeltem. Felordítok. Nem érdekel. Úgysem hall meg senki. Mélyről, a lelkem legmélyebb zugából süvít most ez az elkeseredett kiáltás. „A semmi ágán ül a szívem. Kis teste hangtalan vacog.” Fázom. Sötét van.

Nem azért mondom el ezt neked, hogy sajnáltassam magam. Nem. Csak azt akarom, hogy értsd, hogy miért nincs fény a szememben, hogy miért vagyok szótlan, s hogy miért hagylak most itt. Soha nem akartam neked fájdalmat okozni. Soha nem akartalak megbántani. Megígértem, hogy megvédelek, s most mégis én leszek az, aki sebet ejt rajtad. A „miért?”-ekre nincsen válasz. Valahol talán mindig is tudtuk, hogy nem lesz közös a jövőnk, bár ezt talán sosem fogod bevallani nekem. De nem akarlak többet megbántani, márpedig tudom, hogy ez lesz.

Most elmegyek.

Nem fogok visszajönni.

Te sokkal erősebb vagy, mint Én.

Sötét van.

Ahogy lassan távolodom, szétfoszlik körülöttem a köd, s elnyel a teljes sötétség. Kavargok a fekete masszában, majd hirtelen a felszínre bukok. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Összefacsarodik a szívem. Felsikolt és veri a mellem. Már nem fázom, körülvesz a Fény.

De Egyedül vagyok.

Teljesen egyedül.

Szólj hozzá!

Címkék: szerelem szakítás vége sötét

Reflektálás

2010.02.16. 11:14 Foeldy

Most ahogyan újra elolvastam az "Öreg a padon ült..." írást, újra eszembe jutott, hogyan is írtam ezt. Aznap nagyon nem volt kedvem semmihez. Elindultam az Andrássy úton. Rajongok érte. Szerintem gyönyörű. Olyan érzésem van, mintha keverednének a századok, s szinte várom, hogy velem szembe jöjjön valaki és a mellénye zsebéből egy láncos zsebórát vegyen elő, majd megigazítja okuláréját,megemeli a kalapját felém, s továbbmegy. Csodálatos.

Úgy a közepén leültem egy padra. S csak ültem. Sütött a nap, jó idő volt. Mikor szétnéztem, megakadt a szemem egy emberen. A túloldalt ült, velem szemben egy padon. Az Öreg. Valamit olvasott. Palackzöld dzsekije volt, s nylonba csomagolt üvegből ivott. Nem tudom hogyan, és miért, de hirtelen azt vettem észre, hogy egy füzet után kutatok, s írni kezdek.  "Az öreg a padon ült. Előtte macskaköves út, egy finoman nyírt sövény..." A többit már ismeritek. Van, amikor elég ha csak meglát az ember valamit, vagy valakit, s rögtön elfogja egy olyan hihetetlenül érdekes, és összetett érzés, hogy mintha ismerné az illetőt.

Nos, nem mentem oda hozzá, s nem kezdtem el vele beszélgetni. De amit írtam, azt neki írtam. Róla, érte, miatta. Soha nem láttam többet az Öreget. Pedig azóta sokszor sétáltam arra. Ez volt a Hétköznapi életérzések első írása.

Lesz még több is! ;)

Szólj hozzá!

Címkék: hajléktalan öreg életérzés hétköznap reflektálás

Hétköznapi életérzések I.

2010.02.16. 10:57 Foeldy

Az öreg a padon ült. Előtte macskaköves út, egy finoman nyírt sövény és egy főút feküdt. Nagy volt a forgalom. Néha mikor egy hangosabb jármű  elzúgott előtte, haragosan feltekintett, s tömött, fehér bajusza alatt mormogott valamit. Ősz haját meglibbentette a szél. Meleg volt az idő, habár a nap már az ég alja felé kúszott, hogy felöltse vörös köntösét. Az öreg hunyorgott és olvasott tovább.

Az öreg egy könyvet olvasott. Beletemetkezett. Szinte falta a lapokat. Néhol játékosan felvonta szemöldökét, néhol ráncolta azt. Ide-oda lapozott. Ímmel-ámmal olvasta. Buzgón, rendíthetetlenül olvasta.

A könyv humoros volt. Az öreg néha felnevetett, s csillogó szemmel nézett körül. „Lássátok, mily vidám dolgokat olvasok!” Néha elmosolyodott, s csóválta a fejét, akár egy nagypapa, mikor csetlő-botló kis unokájára néz. Az öregnek palackzöld dzsekije volt, fekete gallérral. Piszkos, mélybarna kezeivel feljebb húzta a cipzárt. Egyre hűvösebb lett az idő.

Eleredt az eső. Az öreg sietve elővett egy szakadt, lila ernyőt, s maga fölé tartva olvasott tovább.

A könyv szomorú  volt. Az öreg megtörten csüngött a könyven. Felnézett, szemében sikoltó fájdalommal. Nézte a mellette elsiető embereket. Valakivel meg szerette volna osztani a gondjait, a kétségeit. Talán mégis lett volna valami remény! Talán mégsem azt kellett volna tennie! De mindenki sietett. Kővé vált arccal, érzelemmentesen néztek rá. Senkit nem érdekelt.

Az öreg kinyitotta táskáját, s egy nylonba csomagolt üveget vett belőle elő. Hosszasan ivott. A szája mellett vékony érben csordogált az álla alá az ital. Megtörölte a száját.

A könyv komoly volt. Az öreg bólogatva hümmögött, s néha csettintett a nyelvével. Körülnézett. Szemében megvetés ült. Mennyi mindent meg kéne változtatni! Mennyi minden rosszul van elrendezve ezen a világon! Rosszallóan megcsóválta a fejét.

Havazott. Az öreg kesztyűt és sapkát húzott elő a táskájából. Dideregve lehelte a kezét. Fázott. Újból felemelte a könyvet és olvasott.

A könyv örömhír volt. Az öreg egészen kivirult. Mosolygott mindenkire. Köszönt, jó hangosan. Nem szégyellte, hogy már alig vannak fogai. Aki melléje leült, annak mesélt a könyvről. Boldogan, áradozva akár egy kisgyerek. A maga egyszerű eszével megpróbálta megérteni a könyvet és megpróbálta ezt az újonnan szerzett tudást átadni. Majdnem a legtöbb ember, aki leült mellé, fel is állt azonnal, de ez őt nem zavarta.

Jeges szél fújt az arcába. Az öreg csalódott volt és keserű. Felállt és szitkozódott. Tetves mindenit! Bárcsak dögölnék már meg! Fabatkát sem ér így az élet! Bárcsak dögölnétek meg!

Az öreg félt. Nem mert már változtatni.

Az öreg ivott. Részegen énekelt, és üvöltözött. A világba kiáltotta az igazságát. De egy részeg embert senki sem vett komolyan.

Az öreg némán  ült a padon. Koszos, ronggyá használt fényképeket vett elő a táskájából. Egy rég elfelejtett élet emlékeit. A képeken egy jóképű fiatalember karolt át egy csinos, szőke lányt. A képeken gyerekek labdáztak a kertben. A képeken öregek ültek a verandán.

Az öreg sírt. Arcát a kezébe temette és úgy zokogott. A könnycseppek végiggördültek barázdált arcán. Kezével sután letörölte őket, s hüppögve, könnyeken keresztül nézett maga elé.

Az öreg a padon ült és egy könyvet olvasott. Fáradtan, majdnem teljesen kiégve. Vörös, fájdalomtól duzzadt szemei némán rótták a sorokat.

Az öreg a padon ült és egy könyvet olvasott. Egyik nap egy kisgyermek telepedett le mellé. Csacsogásával megtörte az öreg szívén uralkodó keserűség rozsdás láncait. Elbűvölve hallgatta a gyermeket, s kedvesen válaszolgatott neki.

A kisgyermek kacagott. És az öreg nem érezte már hidegnek a telet. Boldog volt, és ő is nevetett. Mesélt a fiúcskának a könyvről, az életéről. Ő pedig hallgatta az öreget, és mosolygott.

A kisgyermek egyszercsak felállt és a kezét nyújtotta az öregnek. Mosolygott. Az öreg maga sem értette, hogy miért, de felállt, és megfogta a fiúcska apró kezét. Erős kezében szinte eltűnt a gyermeki kéz. A kisfiú másik kezével megsimogatta az öreg barna kezét, és elindult. Az öreg követte. Hirtelen mindent fényesnek látott, és nem fázott többé.

Másnap egy embert találtak a padon feküdve. Halott volt. Mindenki emlékezett rá, hogy ő volt az öreg, aki állandóan olvasott.

A mellén, kezei szorításában most is ott volt az a bizonyos könyv.

Egy Biblia. 

Szólj hozzá!

Címkék: gyerek vallás jóság hajléktalan öreg biblia

Ecce homo...

2010.02.16. 10:43 Foeldy

A stílus maga az ember. Sokszor hallom ezt úton-útfélen. De valójában mit jelent ez? Az ember határozza meg a saját stílusát, avagy a stílus határozza meg az embert? Manapság melyik a jellemző? Lehet e egy embernek saját, egyedi stílusa, mely kiemeli őt az átlagos, hétköznapi tömegből?

Úgy tartja a mondás, hogy madarat tolláról, embert barátjáról. Ám, a mostani életben senkit sem érdekel, hogy kikkel veszed körbe magad, hogyha nem nézel ki úgy, ahogy azt elvárja tőled egy bizonyos réteg. Lehetsz te okos, intelligens, művész, zseni, ha nem "tetszel" elsőre meg a világnak, akkor soha sem fogsz kikerülni abból a véleményből, amit rád aggaszt. Csak akkor, ha esetleg te is "belépsz" közéjük. Ha elfelejted, hogy mi volt az, ami téged egyedivé, mássá tett. S csak amiatt, mert nem voltál elég trendi. Borzasztó.

Három mondás van a magyar köztudatban, ami úgy hülyeség ahogy van. Elképzelhetőnek tartom, hogy akad más is, de nekem csak ezek vannak meg most. Hülyeségi sorrendben ezek a következők:

  1. Ha kutyagumiba lépsz, szerencsés leszel!
  2. A pénz nem boldogít!
  3. Nem a ruha teszi az embert!

A kutyagumis mondást biztosan valaki olyan találta ki, aki belelépett, s valamivel vigasztalnia kellett magát. Ugyanmár emberek... :) Ez egy vicc. Még soha nem voltam szerencsés azért,mert kutyaszarba léptem. Utálni viszont annál jobban utáltak, mikor bevittem a házba, s végigkentem anyám újonnan vett szőnyegén. Nem tudom, hogy sikáltatok e egy szőnyegről kutyaszart 1 teljes órán át, de - lehet velem van a hiba - valahogy nem éreztem,hogy szerencsés lennék.

Másrészt szeretném látni azt az illetőt, aki szerint a pénz nem boldogít. Egy street art-ban láttam egy ilyet: A pénz lehet, hogy nem boldogít, de kurva jó, ha van! És milyen igaza van. Felesleges lefutni a köröket, a pénz megléte igenis boldogságot ad. Ha tudod, hogy nem kell amiatt rettegned, hogy jön e az ellenőr, vagy nem, mert meg tudtad venni a bérletet. Ha nem kell éhezned, ha nem kell fáznod. Őrületes nagy önzés kell ahhoz, hogy valaki ilyet jelentsen ki.

Végül a harmadik, egyben legnagyobb gyökérség, amit valaha hallottam. Nem a ruha teszi az embert. Ó, dehogynem. Mint azt már az elején is leírtam, az első benyomás dönteni tud. Mert Rád néznek és azt mondják, "Hű, de hülyén öltözködik!" vagy "Ez a cípő nem is illik a nadrágjához!" És miért? Mert ha jó cuccokban járkálsz, akkor azonnal egy felsőbb kasztban érzed magad, akinek joga van azokat leszólnia, akik máshogyan öltözködnek. Függetlenül attól, hogy az az illető lehet, hogy egy csodálatos ember. Senkit nem érdekel. Mert az utcán, a boltban, a szórakozóhelyen nem akarom megismerni a másikat, nem fogok vele leülni, és hosszasan beszélgetni az életéről, az érzéseiről, a gondolatairól,amik foglalkoztatják. Ott csak ítélek, és véleményt formálok, valami hihetetlen önző módon. Mert a túlélésre hajtok. Mert ha nem csinálom ezt, akkor feltűnő leszek. Akkor egyedi...s a társadalom,a fogyasztói-fagyasztó társadalom nem szereti az egyéniségeket. Mert nekik saját,különálló gondolataik vannak,melyek különbözhetnek a nagy kollektív tudattól. S az nem jó.

Volt egy történet, hogy egy hajléktalan nő bement egy állásinterjúra. Persze nem kapta meg. Gyorsan végeztek vele,nem hallgatták végig. A szakmai tudása pedig nem is érdekelte őket. Mikor a nő kijött,egy tv-s stáb elvitte. Megfürdették, egy kifejezetten elegáns ruhátadtak neki, s úgy küldték vissza. Megkapta az állást. Hogy miért? Mert az első benyomás a lényeges. S aki nem tud változni, mert önhibáján kívül Képtelen rá, az eláshatja magát. Aki tud változni az nyerni fog... de valamit önmagából is el fog veszteni. És higgyétek el ha mondom, borzasztó dolog kevesebbnek lenni. Fáj. Nem testileg... lelkileg! S sokszor eszébe jut az embernek. Nagyon sokszor. Felteszi a kérdést! Miért nem voltam jó? Úgy, ahogy voltam? 

Ez lenne az ember? Egy örökkön örökké változó, változtatható egyed, aki mindig kiszolgálja az épp hatalmon lévő trendet? Ha megnézzük mindig azok maradtak halhatatlanok, akik mertek változtatni. Akik merőben eltérő érdeklődést mutattak, s szembementek a kor követelményeivel. A legnagyobb divatdiktátorok is mind ilyenek. Ha valaki civilként csinálna ilyet, az bolond. Ha divatdiktátor, akkor az az új trend. 

Csak én érzem, hogy ez baj?

Ecce homo...

Szólj hozzá!

Címkék: stílus divat hülye ember tévhit

Hideg

2010.01.28. 07:45 Foeldy

Hideg rekordok dőlnek napról napra. Az ember darabokra fagy odakinn. Igazából szerintem már nincs aki marasztalná a telet.

Nyilvános levél a Télhez:

Kedves Tél!

HÚZZ EL!

Köszönettel: a világ

Felkelni hajnalban, és tudni, hogy egyrészt megint munkába kell menni, másrészt már megint dög fáradtan fogunk hazaesni, s erre még rájön az a tény is, hogy farkasordító hideg van. Sőt. Ez már nem is farkasordító. A farkasok is vacognának itt.

Bár mondjuk nem tudom, hogy csak a mi nemzedékünk kényes e ennyire. Elvégre az ilyen hideg alap dolog volt úgy 30 évvel ezelőtt, s akkor még a házakat se tudták fűteni annyira, mint manapság. Talán az is a probléma, hogy míg ilyen hidegben az emberek anno felvették a bundát, a hatalmas nagy kucsmákat, addig manapság a "divatilag felvilágosult" ember azt mondja, hogy "Hülye vagy? Fel nem veszem... Hát hogy néz ki az rajtam?" És inkább megfagy, inkább fázik fel, s panaszkodik arról, hogy milyen szemét ez a tél. Őszintén szólva kit érdekel, hogyha hülyén néz ki rajtam valami, ha tudom, hogy NEM. FOGOK. FÁZNI.!

Én tényleg felvenném, ha lenne... De nincs. Ezért hát be kell érnem egy vékonyabb kabáttal, amiben szinte futok a vonathoz, hogy már minél előbb fenn legyek. Vicces.

Az emberiség ostoba módon tudja kiírtani a hagyományait, de ez igaz - vegyük egy kicsit szűkebbre a lencsét - a magyarságra is. Sok mindent majmolunk, amit a hőn imádott, és irigyelt Nyugat csinál. Függetlenül attól, hogy ez jó e, avagy rossz.

Retro feeling. Bezony. Ez kellene most. De ehelyett csak hideg van, és mindenki unott fejjel megy munkába. Nézem az arcokat a buszon, vonaton. Az emberek elfelejtettek mosolyogni. Vagy csak a mosoly szégyelli már, hogy az arcunkra üljön, elvégre nincs manapság nagyon sok mindenen mosolyogni...

Pedig.

A mosoly a gyógyít. Még a hideget is elviselhetőbbé teszi... És konkrétan az egész Életet!

Szólj hozzá!

Ez meg az!

2010.01.27. 23:21 Foeldy

Nemtom miért, de ellenállhatatlan kényszert éreztem arra, hogy blogot kezdjek el írni! Vannak, akik a fél életüket megosztják másokkal, én inkább az a típus vagyok, aki szereti a gondolatait leírni! Nem nagyon hiszek abban, hogy ennyire, és annyira fontos manapság már a blog, de tudja fene... :D

Írok, aztán majd kiderül, hogy van e értelme. Mivel tényleg semmit nem akarok magamról írni, s szerintem annyira nem fontos, hogy ki vagyok, ezért tartózkodni is fogok attól, hogy ezt eláruljam, bár nem hinném, hogy szétszednének ezért az infoért, inkább ezt is azért csinálom, hogy tényleg csak az írásnak tudjam szentelni az időt, illetve, hogy akik olvassátok ezeket a bejegyzéseket, előítéletek nélkül induljatok.

Szerintem az emberben a kezdetek óta benne van az írás igénye, hogy a gondolatait ne csak szóban fejezze ki, hanem le is írja. Mert van amikor nem elég az, hogyha beszélünk, sokkal többet ér néha, ha csak úgy "kiírjuk" magunkból a dolgokat, problémákat, mindent, ami velünk történt, történik, vagy csak történni fog.

Nekem meg van mit írnom... Szal... nemtom... írni fogok! Sokat! Mindenről! Ami csak eszembe jut. Remélem lesznek akiknek tetszeni fognak ezen írások!

Jó éjszakát!

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása